Táje Dordzse, Őszentsége a XVII. Gyalva Karmapa a következő meditációt osztja meg június 11-én, a Gergely-naptár szerint Mipam Csökji Lodrö, Őszentsége a XIV. Künzig Samar Rinpocse parinirvánája évfordulóján:

A felébredettek sosem merészkedtek valahova máshová.

A felébredettek sosem jöttek valahonnan máshonnan.

A végtelen kezdetek korlátozása csupán a képzelet szüleménye.

A végtelen befejezések korlátozása szintén csupán a képzelet szüleménye.

Ha vigasztaló ezt elfogadni, akkor megteheti az ember.

Mi van a végtelen kezdetek és a végtelen befejezések között?

Nem arról van szó, hogy ez a közbenső szintén csak a képzelet szüleménye?

Így valójában semmi sem megy vagy jön.

Mindegyik csak képzeletbeli szülemények körforgása.

A felébredettek elhajóznak az óceán e kezdet nélküli áramlatán.

Saját maguk számára nincs céljuk a hajózással.

Számukra a kikötők ugyanolyan viszonylagosak, mint a szigetek vagy a szárazföldek. A szigetek és a szárazföldek pont olyan dinamikusak, mint az óceán – csupán lassabban mozognak. Így a felébredettek számára nincs értelme hinni abban, hogy a kikötők és a partok mozdulatlanok.

Ők csak hajóznak.

Ha tényleg szükséges valamilyen szándákot tulajdonítani a hajózásuknak, akkor az kizárólag az, hogy a fel nem ébredettek javára hajóznak.

Valamilyen módon a fel nem ébredettek is hajóznak. Szendergésük miatt azonban nincsenek tudatában annak, illetve nem biztosak abban, hogy hajóznak. Sokkal inkább a sodródás érzetét tapasztalják meg, néha mégis, egyszer-egyszer a hajózás érzete is felbukkan felvillanásokban.

Maha Bódhiszattva Santidéva mondta:

„Épp mint ahogy a villám fénye egy pillanatra fénybe borítja a koromsötét és viharos éjszakát, rendkívül ritka alkalmakkor a felébredettek erejének (a Buddha-természetnek) köszönhetően érdemszerző bölcsesség fakadhat ebben a világban.”

Azon pillanatnyi felvillanások folyamán, amelyek szinte teljesen olyanok, mint a megzavart alvás, azt a némi tudatosságot, amelyet a fel nem ébredettek megtapasztalnak, legtöbbször figyelmen kívül hagyják, továbblépnek rajta és ezért elfelejtik.

Néha ezeknek a mini-felébredéseknek a kiválóságát minimális mértékben értik meg, így vagy óriási félelemben és nyomás alatt hajóznak, hogy találjanak egy kikötőt, vagy bármilyen kikötőbe belekapaszkodnak, amit találnak és vakon hiszik, hogy mind a hajózás, mind az ígéret földjének megtalálása változatlan minőséggel rendelkezik.

Így körbe-körbe járnak az idők végezetéig.

Úszva, úszva,

gyalogolva, gyalogolva,

repülve, repülve,

és ezt többször megismételve ezzel a kétségbeesett üldözésszerű reménykedéssel és félelemmel.

Életeken át utazva a végtelenségig mindenféle járműben.

Némelyek lassabban, némelyek gyorsabban.

Mindvégig nem tudva, hogy reményeik és félelmeik csak a képzelet szüleményei, ami azt jelenti, hogy ez az egész határtalan utazás mindössze egy álom.

Ez egyfajta adósság, melyet saját maguk számára hoznak létre és ennek elengedése lehetetlenné válik.

Ez a cselekedet, ez a karma még inkább elmélyíti álmaikat.

Emiatt a felébredettek csak úgy nem tudják őket felébreszteni. Ehelyett hajóznak velük – tudatosan, végig az egész úton.

Mint kapitányok, mint elsőtisztek, mint tengerészek, mint utasok.

Tanulnak velük, felejtenek velük, sikert aratnak velük, kudarcot vallanak velük.

Együtt élnek és halnak, tudatosan és nem tudatosan, mint tanítók és tanulók.

Mint apák és fiaik, mint anyák és lányaik, mint közeli rokonok és távoli rokonok, mint idegenek és ismerősök, mint barátok és ellenségek.

Újra és újra, mintha csak a felébredettek ténylegesen ugyanolyan elveszettek lennének, mint a nem felébredettek – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a felébredetteknek látszólag az örökkévalóságig kell úton lenniük.

Lehetséges, hogy az efféle kiegészítő információk elkoptatják szívünk utazás miatti sivárságát.

A „-tól” és az „-ig” sivárságától.

Annak sivárságától, hogy a „-tól”-t és az „ig”-et különállónak látjuk.

Ráébredhetnénk a „-tól” és az „-ig” elválaszthatatlanságára.

Ráébredhetnénk a felébredettek távozásának és visszatérésének jóakaratú megjelenésére.