Őszentsége Karmapa elmélkedése Samar Rinpocse és Sakjamuni Buddha Parinirvánája évfordulóján

Ma van vagy volt ... és miközben ezt mondom, alig tudom megállni, hogy ne azt mondjam, hogy ma lesz annak a napnak az évfordulója, amikor nagyszerű spirituális barátunk fizikai megtestesülése feloldódásának jeleit mutatta, mint 14. Künzig Samar Rinpocse – korunk Buddhája.

Legtöbbünk számára ez a megemlékezés vélhetően az a pillanat, amikor formájának megjelenésének hiányát gyászoljuk.

Mintha ez egy befejezés lenne.

Én sosem érzem úgy, hogy ez lett volna az ő szándéka.

Hiszen ez elszigeteltség-érzést keltene bennünk, egy érzést, mintha száműzöttek és elhagyatottak lennénk, mint egy árva.

Tekintsük tehát Parinirvánájának évfordulóját egy alkalomnak, hogy megértsük, mi volt az ő természetes szándéka.

Az Álaja talaján, a létezés földjén, bármi is megjelenik, elkerülhetetlenül elenyészik.

Legyen ez helyes és erényes vagy helytelen és nem erényes megjelenés – elkerülhetetlenül el fog enyészni.

A Buddhák, amikor Bódhiszattvaként jelennek meg, megvalósítják ezt a mintát.

Ők felülemelkedtek azon a téveszmén, amely figyelmen kívül hagyja a természetnek ezt a mintázatát.

Karma.

És ők teljes szívvel elfogadták, hogy minden, ami felemelkedik, az leesik a végén.

Ennek a ténynek az elfogadása nem kelt bánatot.

Még ha az elfogadásnak ez a tapasztalata lesújtó is lehet, ez nem bánat.

A valódi bánat ennek a ténynek az el nem fogadása.

Ez az el nem fogadás megragad a fejünkben, gondolatainkban, fogalmainkban.

A Parinirvána ennek az elfogadásnak a szimbóluma, látszólag megjelenve.

Nem éreztük újra meg újra a lesújtó veszteségérzetet, amikor valami, amivel kapcsolatban éreztük, hogy jól ismerjük, elveszett?

És különösen, amikor egy számunkra kedves lény – nem feltétlenül egy tanító, hanem egy igaz barát, egy དགེ་བའི་བཤེས་གཉེན། (dge ba’i bshes gnyen, ge wey she nyen) – eltűnése különféle módokon sugalmazza felénk a változás elkerülhetetlenségét, nem éreztünk a megrázkódtatást, a veszteséget?

Nos, ha úgy érezzük, hogy mindenképp gyászolni van kedvünk, akkor annak gyászolása, hogy a veszteség tapasztalatát tévedésből bánatnak és egészségtelennek minősítettük, okot adhat a gyászolásra.

A Bódhiszattvák nem mennek sehova.

Mi nem megyünk sehova vagy nem vagyunk sehol hátrahagyva.

Nincsenek valódi veszteségek.

Viszont a félreértés, hogy a Bódhiszattvák megjelenésének megszűnését úgy értelmezzük, elmennek valahova, akadály.

Ez a bánat.

Ugyanúgy, tévesen úgy gondolkodni magunkról, mint akit egyedül hagytak és száműztek, szintén egy akadály.

Ez is bánat.

Az igazi bánat belemerülni és kényeztetni az efféle akadályok gondolatát.

Azért bánat ez, mert az igazság messze nem olyan, mint amilyennek tűnik.

Ha azonban úgy érezzük, megrekedtünk, megpróbálhatunk vagy átmenetileg továbbhaladni a külső megjelenés felé vagy még hátrébb léphetünk tőle.

A megjelenés felé tovább haladni azt jelenti, hogy szembenézünk vagy konfrontálódunk a tényekkel. Például, ha félsz a magasságtól, merítkezz meg az élményben és kerekedj felül azon a félelmen.

A még hátrébb lépésre pedig egy példa, amikor túl közel állsz egy festményhez és így nem tudod értelmezni, amit látsz. A hátrébb lépés lehetővé teszi, hogy valóban lásd a festményt.

Más szavakkal, a mintázatoknak vannak rétegei, és ahhoz, hogy felismerj egy bizonyos mintázatot, néha közelebb kell jönnöd, néha hátrébb kell lépned.

Ha ezt teszed, akkor történhet valami.

Akkor idővel még a bánat érzéséről is beszélhetünk, és még nevethetünk is ezen, hiszen rádöbbenünk, hogy ez egy akadály volt.

A felébredettek szándéka valójában egy törekvés arra, hogy megérkezzünk ehhez a mulatságos ponthoz.

A törekvéseiket arra szánják, hogy kimásszunk fogalmi bonyodalmainkból, hogy képesek legyünk nevetni azon, hogy elképzelhetetlenül hosszú ideig össze tudunk kuszálódni.

Drága Dharma-barátaim, szívélyesen szánjatok egy pillanatot arra, hogy megismertessétek magatokat ezzel a megszabadító, Guru Jógának hívott gyakorlattal, és különösen ezzel a Guru Jógával:

Az áldás beteljesülésének ünneplése,

A 14. Samarpa Guru Jógája,

Mipam Csökji Lodrö, a Legfőbb Védelmező.

Ez a gyakorlat, és e tekintetben valamennyi buddhista gyakorlat nem parancsolat.

Ezek nem rendeletek.

Ezek nem tanítások.

Ezek pillanatnyi és spontán ügyes eszközök – meglepetések akár, mint amikor a szerető édesanya a vízben elengedi a kisbabáját, hogy esélyt adjon neki arra, hogy megtanuljon úszni –, melyek szándéka vagy törekvése együttérzésből fakad.

Leljétek örömötöket ebben a gyakorlatban!