Samar Rinpocse Parinirvánájának 9. évfordulója 

Kedves Dharma barátok,

Holnap lesz nagy tanítónk, Őszentsége, a 14. Kunzig Samar Rinpocse Parinirvánájának 9. évfordulója a nyugati naptár szerint. Mint minden évben, sokan közülünk imák felajánlásával, vajlámpák meggyújtásával, mantrák recitálásával és a Guru jóga gyakorlatának végzésével fogják jegyezni ezt a napot.

Elgondolkodtam azon, hogy miért emlékezünk meg az olyan nagy bódhiszattvák Parinirvánájáról, mint Samar Rinpocse, és szeretném megosztani veletek néhány gondolatomat:

Buddháknak vagy bódhiszattváknak önmagukban nincs indítékuk arra, hogy megemlékezzünk róluk. Csak azok kedvéért, akik közülünk fel akarnak ébredni, emlékezünk rájuk; hogy úgymond emlékezzünk a felébredt állapotukra.

Folyamatosan az álmaink – a holnapról szóló álmaink – emésztenek bennünket.

Fontos azonban tudni, hogy a Buddhák és Bódhiszattvák nem rendelték el, hogy nincs holnap, és azt sem, hogy van holnap. Mi, buzgó gyakorlók, gyakran zavarba jövünk, mert azt hisszük, hogy azt akarták mondani, hogy nem szabad álmodnunk; hogy erről szól a gyakorlat.

De az, ahogyan ők felébredtek, valahogy messze egyszerűbb és finomabb volt vagy messze egyszerűbb és finomabb, mint gondolnánk. Szabad álmodnunk – de meg kell értenünk, hogy felébredés nélkül nincs álom. Az álmok és az ébredések kéz a kézben járnak.

Ha megengedjük a felébredést úgy, hogy nem erőltetjük, az álmodás harmonikussá válik. Ne feledjük, a „nem erőltetni” nem azt jelenti, hogy nem gyakorlunk. Majdnem azt mondhatnánk: „Gyakorolnunk kell, hogy lássuk, kell-e egyáltalán gyakorolnunk” – ami azt jelenti, hogy a buzgó gyakorlás révén rájövünk, hogy a gyakorlás egy módszer volt számunkra, hogy rájöjjünk, a felébredés nem igényel erőfeszítést.

Nem lehet megtanítani egy álmodót arra, hogy ne álmodjon – mégis lehet adni az álmodónak egy módszert, hogy felismerje, hogy az álmoknak a felébredés által vége szakad. És ezért megadja neki azt a kiváltságot, hogy azt mondhassa: „Hű, micsoda álom!”.

Tehát ha valamiről, akkor emlékezz meg önmagad megengedéséről (a karmádról) és a másik elfogadásáról (Buddha áldásai), és értsd meg, hogy ez a két egymástól függő tényező adja az álmodást és a felébredést egyaránt.

Álmodhatunk gyötrődő lényként, frusztrált lényként, nemtörődöm lényként, józan lényként, dühös lényként vagy extázisban lévő lényként – mindezek az álomállapotok nem az időnek vagy valamilyen más erőnek köszönhetőek. Mindegyiket nem más, mint mi magunk engedtük meg. És az úgynevezett Buddhák teljesen elfogadták, hogy megengedjük ezeket a különböző állapotokat, mint a szerető anyák. Teljes elfogadásukat jelzik az Élet Kerekén található ábrázolások, ahol egy Buddha jelen van mind a hat birodalomban, mint örökké jelenlévő, soha el nem múló áldásuk jelképe.

A buddhák ugyanis nem bírák és hóhérok – hagyják az érző lényeket, tudván, hogy végül maguktól is halálra unják magukat ettől az összes fantasztikus álomtól.

Ha tehát koncentrálnunk „kell”, akkor az álmaink természetére kell koncentrálnunk. Hívhatjuk-e egyáltalán álomnak ébredés nélkül? Miért félünk a felébredéstől? A felébredés miatt valahogy megszűnik az identitásunk?

Bizonyára jelen vannak a Buddhák áldásai – ha nem lennének, akkor nem álmodnánk, úgyszólván. Tehát nincs hiba az álmodásban, és nincs hiba a felébredésben sem. Ez a mi privilégiumunk, mind az álmodás, mind a felébredés.

Ezt szem előtt tartva, kedves Dharma barátok, gyakoroljatok kedvesen.

Imákkal

Őszentsége, a 17. Gyalva Karmapa Trinlé Táje Dordzse