Őszentsége Karmapa részvétnyilvánítása a török-szíriai földrengés kapcsán

Kedves Dharma-barátok!

Mély fájdalommal követem a Törökország és Szíria határvidékét múlt hétfőn sújtó pusztító földrengés utáni fejleményeket.

Miközben ezeket a sorokat írom, a halálos áldozatok száma huszonegyezer fölé emelkedett, és további tízezrek sérültek meg, nem is beszélve azokról, akik hajléktalanná váltak, és elvesztették anyagi létük alapját.

A szavak nem igazolják, hogy az ember mit érez azok iránt, akik ilyen csapást élnek át, és még az imák is gyengének tűnnek az ilyen szenvedés láttán.

Az egyetlen dolog, amit felidézhetünk, hogy az élet valóban törékeny; és szomorú, hogy úgy tűnik, csak az ilyen erős tragédiák képesek ráébreszteni bennünket a mulandóság valódi érzékére.

Ez azonban egy lehetőség lehet arra, hogy felismerjük, hogy a mulandóság a valóság, és hogy különös módon ez a mulandóság az a hely is, ahol vigaszt találhatunk: a mulandóság megmutatja, hogy egyikünk sem volt itt soha, és ezért senki sem pusztul el igazán, mivel nincs itt senki, aki valóban meghalhatna.

Nem tehetünk róla, de úgy érezzük, hogy az elvesztett szeretteink „elmentek” egy ismeretlen helyre, mi pedig egy másik síkon „élünk”, és ezért úgy érezzük, hogy elszakadtunk, külön vagyunk és rekedtünk.

Úgy érzem, hogy a mulandóság az élet egyik olyan aspektusa, amely jelzi számunkra – és bizonyos értelemben rajtunk keresztül -, hogy hiábavaló megpróbálni visszahozni azt, amit elvesztettünk, és hogy együtt kell élnünk a veszteség fájdalmával.

Úgy érzem, hogy az élet a mulandóságon keresztül szólít meg bennünket, jelezve, hogy az „elveszett” szó vagy az „elválás” gondolata csak az – egy szó, egy gondolat – és semmi más.

Ezért kérlek, próbáld meg megtalálni a módját annak, hogy ne csak tudd, hanem érezd is, hogy csak szavak, gondolatok és fogalmak által vagyunk elválasztva.

A fogalmak szimbolizálják az együttlétet, az életet, a kapcsolódást. Ez a szépségük.

Azonban igazán senki sem él, nem eleven, nem tartózkodik „itt”. Senki sem igazán halott és elveszett, „oda” távozott.

Az „itt” és az „ott” csak általunk, emberek által kifejezett fogalmak. És semmi baj nincs azzal, ha emberi módon fejezzük ki magunkat. Ezt tesszük.

Mindazonáltal embernek lenni azt is jelenti, hogy van bátorságunk megérteni, hogy nem kérhetjük a fogalmainktól, hogy hozzák vissza szeretteinket, hogy tekerjük vissza, vagy hogy a ‘mi lett volna, ha’ dolgokon rágódjunk.

El kell engednünk a szeretteinkről alkotott fogalmainkat és az elveszettségükről alkotott fogalmainkat.

Ahelyett, hogy sírnánk és könyörögnénk a fogalmainknak, hogy hozzák vissza a dolgokat úgy, ahogy voltak, meg kell találnunk a módját, hogy elengedjük a fogalmakat, és megbecsüljük azt, amit adtak nekünk, mindazokat a gyönyörű emlékeket, amelyeket ők adtak nekünk.

Ily módon rájöhetünk, hogy ha különállónak érezzük magunkat, az csak egy kifejezés: annak kifejezése, hogy soha nem akarunk külön lenni, és hogy soha nem szeretnénk külön lenni.

De nem kell elhinnünk, hogy valóban külön vagyunk, mert fogalmak nélkül eleve nem is voltunk külön.

Mégis, emberként az a luxus számunkra, hogy még mindig van lehetőségünk azt mondani, hogy „szeretlek”. Megvan az a luxusunk, hogy azt mondjuk: „Nem akarok külön lenni tőled”, még akkor is, ha soha nem voltunk külön.

Amikor például megkérünk valakit, hogy imádkozzon értünk, már adott, hogy imádságból soha nem lesz hiány – mégis megfogalmazzuk a kívánságot. És bizonyos értelemben ez a szépsége a dolognak.

Ily módon a fogalmak nagyon sokat tettek értünk, hiszen fogalmak nélkül soha nem tudnánk, hogy mennyire szeretjük egymást. A valóság az, hogy mindig is szerettük egymást, jóval azelőtt, hogy ismertük volna a fogalmakat, de a fogalmak segítettek nekünk megérteni éppen ezt a tényt.

Ez az élet minden területén így van, és sajnálatos, hogy erre a felismerésre csak akkor jövünk rá, amikor nagy tragédiák ráznak meg minket, és az élet apró dolgai, apró részletei nem tudtak felrázni vagy felébreszteni bennünket.

És ezért az elválás élménye, amit most kapunk, egy újabb segítség a fogalmainkból: a lehetőség, hogy felismerjük, hogy soha nem vagyunk igazán külön.

Röviden, amit próbálok közvetíteni, az a következő: becsüljétek meg a fogalmaitokat, de ne könyörögjetek nekik, hogy hozzák vissza a dolgokat úgy, ahogy voltak, ne kérjétek, hogy tekerjenek vissza. És ne élj vissza a fogalmakkal azzal, hogy megpróbálod megtalálni, ki a felelős a fájdalmadért, ne használd őket arra, hogy hibáztasd őket.

Ha a fogalmakkal ily módon visszaélünk, azzal, hogy megpróbáljuk a dolgokat visszahelyezni a régi kerékvágásba, vagy azzal, hogy hibáztatjuk őket, akkor nem fogjuk megtalálni a vigaszt vagy az irányítást, mert a fogalmakat soha nem erre szánták.

Természetes, hogy ilyenkor olyan gondolatok merülnek fel, mint a „Hogyan fogok most élni?”, és az egyedüllét, a félelem, az elveszettség és a különállás érzése. Amikor ezek a gondolatok és érzelmek felmerülnek, engedhetjük őket, mert ezek csak egyedi módjai annak, hogy valóban azt mondjuk: „Bárcsak soha ne lennék külön, és nagyon hiányzol”.

Ezért az egyetlen vigasz vagy enyhülés, amit találhatunk, az a megértés, hogy soha nem voltunk külön.

Ha emlékszünk a szeretteink tekintetére, ha emlékszünk az érintéseikre, különösen azokban a pillanatokban, amikor nem voltak szavak, akkor ezek az emlékek bepillantást engedhetnek az igazságba: hogy valójában sosem volt szükségünk fogalmakra ahhoz, hogy tudjuk, a szeretet mindig ott volt.

És ily módon talán rájövünk, hogy a fogalmak csak díszítették az amúgy is gyönyörű virágokat.

És így nem azt akarom mondani, hogy erősnek kell lenned, élned kell, bátornak kell lenned, mintha a tragédia valóságos lenne, mintha te és a szeretteid valóban különváltatok volna, és valóban hátrahagytak és elveszítettek volna.

Nem kell megpróbálnunk erősnek lenni, mintha gyengék lennénk. Nem kell megpróbálnunk élni, mintha haldokolnánk. Nem kell bátornak lennünk, mintha nem lenne bátorságunk. Egyikre sem vagyunk hivatottak.

Ehelyett egyszerűen csak megbecsülhetjük és értékelhetjük mindazokat a gyönyörű emlékeket, amelyeket a fogalmaink adtak nekünk.

És mondjunk egy szívből jövő „minden jót” a fogalmainknak, amiért rávilágítottak arra, hogy soha nem is voltunk különállóak.

Imádsággal

Táje Dordzse, Őszentsége, a 17. Gyalva Karmapa