Samar Rinpocse Parinirvánájának 8. évfordulója

Kedves Dharma-barátok,

Holnap lesz néhai tanítónk, Őszentsége, a 14. Kunzig Shamar Rinpocse Parinirvánájának nyolcadik évfordulója, és mint minden évben, ezt a napot is imákkal és szertartásokkal fogjuk megünnepelni különböző kolostorainkban és dharmaközpontjainkban.

Buddhista gyakorlóként szokásunk az ilyen évfordulók megünneplése, és nemrégiben elgondolkodtam egy kérdésen, amelyet érdekesnek találok: Miért emlékezünk meg a nagy bódhiszattvák „halálnapjairól”?

A nagy világi lények esetében az ilyen halálozási évfordulókat arra használjuk, hogy megünnepeljük a nagy tetteiket: azokat a dolgokat, melyeket megvalósítottak, az eredményeket, melyeket életük során elértek. És szinte sajnálattal vesszük tudomásul, hogy végül – bármilyen nagyszerűek is voltak – nekik is meg kellett adniuk magukat az öregségnek, a betegségnek és a halálnak. Úgy érezzük, hogy kár, hogy már nincsenek közöttünk, és így a haláluk évfordulóinak megünneplése szinte olyan, mintha megpróbálnánk őket halhatatlanná tenni, hogy legalább emlékezetükben örökké éljenek.

És kívülről nézve úgy tűnhet, hogy a buddhista gyakorlók esetében is ugyanez a helyzet, amikor a nagy tanítók, például Őszentsége Samar Rinpocse Parinirvána évfordulóit ünneplik. Számomra azonban teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem így van: nem azért tartjuk meg ezeket az évfordulókat, hogy megünnepeljük az eredményeiket, és megpróbáljuk őket úgymond „halhatatlanná” tenni.

Ehelyett én az efféle emléknapokat a tudatosítás lehetőségének tekintem.

Milyen tudatosság?

A mulandóság, az élet állandóan változó természetének tudatosítása, amelynek a halál éppúgy része, mint a születés.

Ha ebből a perspektívából nézzük a dolgot, akkor nem is annyira az a lényeg, hogy ki hunyt el – ez éppen olyan, mint az iránytű, amelyik északot mutat, vagy az ujj, amelyik a holdra mutat. Más szóval, ez csak azért van, hogy irányt tudjatok kapni. De ha már megvan az irány, ha már tudod, merre van észak, vagy merre van a Hold, tovább kell menned: magát a Holdat kell nézned, nem pedig az ujjadat, amelyik rá mutat.

Ebben az analógiában természetesen a Hold nem mást jelent, mint a halált. Akár megvilágosult vagy, akár nem, a látszat az látszat – és a halál látszata mindannyiunk számára ott van. Ezt úgy is le lehet írni, hogy elkerülhetetlen, elkerülhetetlen. Egy másik módja a megfogalmazásnak az, hogy nincs benne semmi. És még egy másik megfogalmazás az lenne, hogy ez az élet része, hogy ez az élet.

Ez a változás szíve – ami egy másik kifejezés az életre, mert az élet maga a változás.

Tehát az én értelmezésem szerint a fő oka annak, hogy miért „ünnepeljük” egy megvalósult lény Parinirvánáját, az, hogy megpróbáljunk egy egészséges perspektívát vagy életszemléletet kialakítani, mind egyénként, mind társadalomként.

A társadalom valójában az egyik legkülönlegesebb dolog az emberi lények tekintetében. Csak az emberek képesek kifinomult társadalmi struktúrát létrehozni – és bár ez koncepcionális, ez egy igazán csodálatos tulajdonságunk.

Ezt leszögezve, a társadalmi struktúránk egyik hiányossága, hogy gyakrabban, mint nem, számos dolgot hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni. És különösen az egyik dolog, amit mindig igyekszünk kiverni a fejünkből, az a halál gondolata.

Maga a halál természetesen nem kerülhető el, amint azt minden épeszű ember megérti. Amit azonban el tudunk kerülni, és legtöbbször el is kerüljük, az a halál gondolata.

Természetesen ezt a legártatlanabb szándékkal tesszük, de vajon tényleg az a legbölcsebb megközelítés, ha az élet egy ilyen alapvető részét megpróbáljuk a szőnyeg alá söpörni? Végül is tudjuk, hogy a halál az élet része, akkor miért próbálnánk meg elkerülni? Mivel elkerülhetetlen, miért nem gondolkodunk és beszélünk róla inkább most, mint később?

Tehát választhatnánk, hogy egészséges kíváncsiságból tartjuk meg ezt a napot; megünnepelhetnénk, mert kíváncsiak vagyunk a halálra, kíváncsiak vagyunk a változásra, kíváncsiak vagyunk az élet természetére. Más szóval, felhasználhatnánk ezt az alkalmat arra, hogy felemeljük a szőnyeget, amellyel eddig eltakartuk a halált és a mulandóságot.

Ebből a szempontból az, hogy ezt a napot ennek vagy annak a nagyszerű lénynek „a Parinirvána megemlékezésének” nevezzük el, nem más, mint egy ügyes eszköz. Nem riasztjuk a társadalmat azzal, hogy egyenesen azt mondjuk, hogy mindenki megbetegszik, megöregszik és végül meghal.

Ehelyett arra használjuk a Parinirvána évfordulóját, hogy ügyesen feltárjunk bizonyos, társadalmilag elfogadhatatlannak vagy kínosnak tartott témákat. Modern társadalmunkban nagyon sok olyan témáról beszélünk, amelyek egykor kínosnak vagy akár tabunak számítottak, de a halál és a mulandóság nem tartozik közéjük.

Pedig, ha azt akarjuk, hogy társadalmunk egészséges legyen, elengedhetetlen, hogy az élet minden alapkérdésében elmélyedjünk.

Végül is, ha a születésről beszélhetünk, miért ne beszélhetnénk a halálról is? Ha a születés ünneplése egészséges a társadalom számára, akkor a halál ünneplésének is annak kellene lennie – annál is inkább, mert a halál nem olyasmi, mely csak az élet végén következik be, hanem már a születés pillanatától kezdve.

Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy buddhistaként miért tartjuk a Parinirvána évfordulókat. Eltekintve attól, hogy milyen imákat vagy szertartásokat végzünk egy ilyen napon, úgy érzem, hogy ami igazán fontos, az az informális dolgok, amelyek megtörténhetnek.

Ezt a napot valóban arra kellene felhasználnunk, hogy megnyíljunk a mulandóság és a halál valósága előtt, és ha ez természetesnek tűnik, és úgy érezzük, hogy erre inspirál bennünket, akkor talán még egy-két szót is szeretnénk megosztani másokkal az élet állandóan változó természetéről, arról, hogy mennyire különös a betegség, az öregség és a halál.

Természetesen itt nem az a cél, hogy megijedjünk és pánikot keltsünk, és nem is az, hogy kényszerítsük magunkat arra, hogy „készen álljunk a halálra”, mintha csatába vonulnánk. Inkább az a cél, hogy csökkentsük a feszültséget, a halál témája körüli görcsösséget, hogy egyfajta szabadságérzetet teremtsünk körülötte, hogy érezzük, hogy rendben van, szabad róla beszélni. És minél többet tesszük ezt, annál kevésbé lesz tabu. Ha tehát ezt az egy napot arra használnánk fel, hogy egy kicsit beszéljünk róla, csak évente egyszer, akkor a körülötte lévő feszültség és félelem fokozatosan csökkenni fog.

Ilyen módon úgy gondolom, hogy ezeknek a nagyszerű lényeknek az elmúlása egy csodálatos lehetőséget ad nekünk. Igazi bódhiszattvák az élet minden egyes aspektusát kihasználják és értékessé teszik, így az általuk végzett mérhetetlen tevékenységek mellett még a haláluk is lehetőség marad az elmélkedésre és a gyakorlásra. És talán az, hogy bátorságot adnak nekünk ahhoz, hogy szembenézzünk az élet legdöntőbb változásaival, a legnagyobb áldás ezektől a lényektől.

Ezeket a gondolatokat szem előtt tartva talán a holnapi évfordulót nem a gyász zord napjaként, hanem egy nagyszerű lehetőségként tekinthetjük – egy olyan napként, amikor valóban szabadon gondolkodhatunk és beszélhetünk az élet egyik legcsodálatosabb aspektusáról; egy nagy változás napjáról; a nagy mulandóság napjáról.

Imádsággal

Táje Dordzse, Őszentsége, a 17. Gyalva Karmapa